Amorf világ…

Az emberek között járva,
Sok gonosz embert látva.
Elfajzott világot, szánva,
Mint egy elhagyott, árva.

A szerető karom kitárva,
Kitartóan írok, de hiába.
Méltatlanul, megbántva,
Egy jobb világra vágyva.

Mint a fűbe bújó lárva,
Magát mélyebbre ásva.
Még jobb időkre várva,
Ettől a világtól, hányva.

Köztük értetlenül állva,
A számat is, csak tátva.
Már nem zavar a lárma,
A szívük, lelkük, zárva.

Akkor is, jó úton járva,
A sérelemeiktől elázva.
A világtól porig alázva,
És mindenkitől bántva.

Pálcákat törnek játszva,
Mint a majom mászva.
Értelmetlenül és hiába,
Mást is magával rántva.

De tudásuktól elszállva.
És csak a rongyot rázva.
Szavaik mélyen szántva,
De lehet elnémul a hárfa.

A szívembe sebet vágva,
Körmeit húsomba vájva.
A tudását apróra váltva,
Ostoba majommá válva.

Terjed a butaságuk árja,
Benne elsüllyed a bárka.
A versem veszlik kárba,
Elvész ködös homályba.

Nem fog csitulni a lárma,
Kardját szívembe mártja.
Rég elveszett, a szárnya,
A bölcsességének árnya.

Testemben izzik a dárda,
Tűztök engem a nyársra.
Betapostok már a sárba,
Mint mutatja ezt az ábra.

A világ csupán egy álca,
Aki meghal utána, áldja.
De aki él az előtte bánja,
A költő a verseit gyártja.