lyrics
Néha, a mindennapi rohanásban
meg-megállok, hogy magam lássam.
Eltűnődve az élet vegyes dolgain,
nem értem saját mozdulataim:
Szenvedő lényem haraggal van tele,
míg elesett felem kétségek közt lebeg.
A féktelen düh csak értékeket veszejt,
az elkeseredettség megértést teremt.
Néha az egész világgal csatáznék,
míg máskor csak törődésre vágynék.
A háborúban szívtelen vad lennék,
békeidőben a létért is elnézést kérnék.
Egyszer ellöknék minden felém nyúló kezet,
máskor megmentenék mindenkit, akit lehet.
Konok magányban flegmán néznélek,
de fájdalmadtól megtörten megölelnélek.
Lelkem sötét zugában nincsen szeretet,
a jó oldalon mindenem ontja a meleget.
A szeretettelen helyen nem nőhet élet,
a melegben minden vándor kap menedéket.
Kihalt tájamon gyakori vendég a halál,
a napsütötte részen minden életért kiált.
Üres pusztaságban nagy úr a fájdalom,
a virágos rétemen a gondjaid gyógyítgatom.
Létezésem ördög képében dacol, ha kell,
angyali természetem mindenre figyel.
Elátkozott darabjaim elvesznek reményt és hitet,
áldott töredékeim neked adják minden kincsüket.
A gonosz alakomban gyűlölet uralkodik,
Szívem szebbik fele szerelemről álmodozik.
Gyűlöletben eltapos minden szépséget,
szerelemben a tenyerén hord téged.
S hogy mi vagyok én, igazán és tényleg?
Azt döntsd el kedves Te, - kérlek.
Egy testben biztosan két lélek,
így adva meg egy valódi egészet.