Lélekben társak

Váratlanul jött, felém a hideg téli szél,
a tájon egy kis galamb szomorú dalt zenélt.
Kértem a madárkát: beszéljen nekem róla,
ki ő, akit lelkem már messziről hív évek óta.

Szól a kis galamb halkan: „Ne félj, majd megismered,
sorsotok összeköt, utatok végül egymáshoz vezet.
Szólt a madár:-Láss a falak mögé, s nem ér majd többé bánat,
tisztán ragyogó szív, ragyog ott mert fényre talál majd a nap

Ő, ki családját imádta, hűtlen nem volt soha,
állandóan őt sújtotta az élet és Isten ostora.
Szeresd őt, fogd meg kezét, állj mellette bátran,
ha jő a baj, ő lesz az melletted áll majd bajban

Tartása, hite, ereje akár egy sebzett oroszláné,
csendben hordozza sorsát, lelke mint, fáradt fáé.

Szólt ekkor egy hang: „Ismerlek téged régen talán”,
a sors volt az mi felrajzolt bennünket e régi ház, falán..
Ime, két vándor lélek összeér a megtört évek végén,
s mint két fáradt fa gyökere összeforr a föld mélyén.

Két szárnyszegett madár, jutalmuk gyakran lett a bánat,
együtt hozták el fényt s kergettek el minden sötét árnyat
Ha jön a baj, mellettem állsz, s én is melletted leszek,
így tanul két lélek egymástól igaz szeretetet.

Ha egyszer elfáradtunk a hosszú földi úton,
emlékezz majd rám azon a csendes alkonyon.
Mert vannak barátságok, amelyeket nem töri meg a keserű idő,
a sors köti össze a lélek őrzi őket – és bennük él tovább a jövő!