ANYA, HA NEM MONDTAM EL

[EGYÜTT]
Anya, hallasz minket most?
Két hang, egy szív — érted dobban.
Mondd, hányszor sírtál némán?
Mi sokáig nem vettük észre.
Ugye megbocsátasz nekünk?
Most végre kimondjuk: szeretünk.


[FIÚ]
Te voltál a fal, mikor dőlt a világ,
a csend, ami megfogott, ha fájt.
Nem kértél semmit, csak adtál,
és én ezt természetesnek hittem.
Most itt állok, és szégyen, hogy későn mondom:
köszönöm, Anya… mindent.

[LÁNY]
A mosolyod mögött mennyi fáradás,
mennyi elnyelt szó, mennyi sírás…
Te minket védtél mindig előbb,
még akkor is, mikor már te is törött voltál.
És én sokszor csak mentem tovább…
most meg belém hasít: te voltál az otthon.


[EGYÜTT]
Anya, bocsáss meg, hogy későn lettünk hangosak.
A “köszönöm” bennünk maradt, túl sok nap alatt.
Te voltál a fény, mikor mi nem láttunk semmit.
Te voltál a kéz, mikor mi már leestünk kicsit.
Most csak ölelj át — ez legyen a jel:
Anya… nélküled nincs “hazafelé”.


[FIÚ]
Ha egyszer elfáradsz, én tartalak meg,
most én leszek a fal, és nem engedlek.
Nem nagy szó, csak igaz:
te vagy a legnagyobb kincs.

[LÁNY]
Ha remeg a szíved, fogom a kezed,
most mi vigyázunk rád, úgy, ahogy te.
Csak maradj még egy kicsit…
és engedd, hogy szeressünk.


[EGYÜTT]
Anya, most kimondjuk ezerszer: szeretünk, hallod-e.
Te voltál a csendes hős, aki mindent odaadott.
Ha bármi fáj, mi itt leszünk — most mi tartunk meg téged.
És ha a világ bármit kér… mi csak ennyit mondunk: TE VAGY AZ ÉLET.
Fogd meg a kezünk — hadd legyen ez a jel:
Anya… amíg dobban a szív, mi veled.