A kétségbeesés hangjai

Amikor már semmit nem akarsz befogadni többé,
Akkor elkezded belülről hallani a hangokat.
Látni fogsz olyat, amit soha nem akartál,
És álmodban is érzed a régi szagokat.

Én már hallom, ha egy porszem a padlón megtelepszik,
És ádázan üldözni kezdi az előtte érkezőt.
Fülemben rezeg a falak suttogása,
Ahogy kibeszélik az időtlen időt.

Hallom a plafon mohó cuppogását
S ahogy a redőnyt rángatja egy becsípődött holdsugár.
A múlt idő ”t”-je egy helyben topog,
És duzzogva szuszog a cipők sarkán a sár.

Egy porcica a matrac reccsenésére összerándul.
Repülne messzire, csak elbírnák apró szárnyai,
De esélye egy kis mozdulatra sincsen,
Élete is olyan földhözragadt, mint a vágyai.

A tükrön a foncsor egyre csak kopik,
Kiköpne mindent, ami sebeibe ragadt.
Aztán elfeketül a világa, nyugalom öleli,
Végre ő is csendben magára marad.

Hallom, ahogy egy öreg zokni szipog a fiókban,
Egyre hátrébb szorul, betemetik az újonnan jövők.
Lassan, mély sóhajjal feladja kicsiny harcát,
Aztán ő is fejet hajt az új rend előtt.

Jó lenne kimenteni onnan, de rátolom gyorsan a fiókot,
Hogy ne is halljam többé halk sikolyát.
Szokd meg! Tessék! Itt van.
Éld csak meg a saját Kálváriád.

Zoknibb vagyok, mint amennyire ember,
És az élet lassan rám tolja a fiókot.