Koldus elme

Koldus elme

Visszájára fordított ígéreteket
olvasok egy gyűrött papíron,
valaki eldobta már csak szemét
nem én ígértem, eldobom.

Csak megyek a sáros úton,
cipőmre ragad így kopik
hátam mögött az alkony,
lassú léptekkel lopakodik.

Vállamra terül a sötét,
még ismeretlen ez a táj nekem
árnyak öléből lebben
a meg nem értett értelem.

Ott szalad előttem,
bennem űrt hagyott,
mintha dobot verne
még kong egy nagyot.

Ki tanít meg újra látni,
könnyet törölni mások szeméből,
ki szedi össze a morzsát
mi kihullott Isten kezéből.

Ki rak alamizsnát, tört szavakat,
az eszement koldus zsebébe,
ha üres tekintete a semmibe réved,
már nem emlékszik saját nevére.

Átkozott az elme
csak a baj van vele,
mindig mást akar
így félig üres lesz a félig tele.

Gondolatokat kerget naphosszat,
tenyerembe hajtja fejemet,
akkor megszűnik a kinti világ,
és a kérdésekre már nem lesz felelet.

Koldus elmémet szögre akasztom,
feslett korcát már nem varrom meg,
új elmét kérek a teremtőtől,
miben hímzett szavak élnek.

Hogy tudjam megmutatni másnak,
mondanák, okos egy legény,
akkor eltűnne az alkony,
és a hajnal lopakodna mögém.