Szerelmi vallomás

Volt egy lány, tíz éve már,
Szívem őrzi minden nyár.
Nevetése bennem él,
Mint egy rég megálmodott regény.

Egymást úgy szerettük ott,
Mint egy mesébe illő plot.
De a család falat emelt,
S közénk állt sok régi sejt.

Elengedtelek – nem tehettem mást,
A szívem ordított, de nem volt társ.
Most képeidet nézem némán,
És látlak mással… fáj, nem tréfám.

⸻

[2. Versszak – A jelen fájdalma]

Egy másik karban látlak élni,
De bennem nem szűnt meg a kérni.
Ha egyszer újra látnál engem,
Ölelnélek – szót se tenném.

Aztán suttognám halkan:
„Hiányoztál minden hajnalban.”
„Szeretlek” – ez bennem maradt,
Míg minden remény szét nem szakadt.

Bár tudom, más világban jársz,
Az én szívem még benned áll.
Egy darab vagy – ez megmaradt,
A csendben őrzöm napra-nap.

⸻

[Refrén – Marad változatlanul, ahogy kérted]

El kellett engedjelek, de nem múltál el bennem,
Tíz év telt el, mégis ugyanúgy szeretlek csendben.
Hiába más az életünk, te ott vagy minden sorban,
A szívemben örökké, kimondatlan szóban.

⸻

[3. Versszak – A békés elengedés]

Fáj, hogy nem én tartom kezed,
De látlak boldogan – és ez meglep.
Tiszta szívből azt kívánom,
Hogy mindened meglegyen álmokban, nyáron.

Légy boldog ott, ahol nem vagy velem,
Én már csak őrizlek csendesen.
Mint egy dallam, halk, de mély,
Ami bennem szól, és nem beszél.

Ha sors nem hoz vissza hozzám,
Akkor is hálás vagyok hozzád.
Szeretni annyi: jót akarni,
Akkor is, ha nem tudsz maradni.

⸻

[Refrén – ismétlés]

El kellett engedjelek, de nem múltál el bennem,
Tíz év telt el, mégis ugyanúgy szeretlek csendben.
Hiába más az életünk, te ott vagy minden sorban,
A szívemben örökké, kimondatlan szóban.