Kicsim

Kicsimhez – Zsanettemnek
Mint fáradt fák között az őszi szél,
úgy suhant el álmunk, célt remél.
Tervek, miket szőttünk, s eltűnő vágy,
távolság tépett szét, nem maradt más.
Mert volt idő, mikor még égőn lobogtunk,
mint napsugárban nyíló tavaszi bokrok.
Kevés volt, mégis mindent jelentett,
a néhány perc, amit veled tölthettem.
Dominik s Hanna, gyermek-két szív,
szinte érted is most, kicsim, megszakad mind.
Könnyük rejtett, szótlan búcsúzik,
hisz szívük mélyén hiányod lakozik.
Köszönöm hát minden percedet,
szemed fényét, mosolyod csendjét, szereteted.
Emlékszem, s hiszem, hogy egyszer talán
újra kivirágzik majd e kihűlt világ.
Te mondtad, hogy egyszer minden újra él,
s tavasz virágzik majd, hol most csak tél.
Bár külön utunk vezet, hiszem, hogy vársz,
s ott talál rám újra, e hű szív, és szárny.
Mint őszi szél az álmos fák alatt,
suttogom érted e néma szavakat:
várj, s egy napon majd együtt leszünk,
ahogy terveztem, úgy lesz életünk.