AZ ÉGI CSILLAG

Az égi csillag - 29. szonett
Kereslek, árva létet este hozta,
Komor sötétje elrabolta fényed,
A némaság s a csend a kínt zokogta,
Homály borult a kék szemed tüzére.
Lehullt remény a földre, mint levél,
Ha őszi szél keverget ágakon,
S a föld sarában ott pihent e lét,
Temette őt a múlt idő s a por.
Hiány a fény, hiány a szép mosoly,
S a hangzenét a szív hiába várja,
A csend az úr, de néha szél kopog,
Magához int a néma suttogása:
Fülembe súgja végtelen szavát,
A régi csillag égi, szép dalát.