Az égi csillag - 29. szonett Kereslek, árva létet este hozta, Komor sötétje elrabolta fényed, A némaság s a csend a kínt zokogta, Homály borult a kék szemed tüzére. Lehullt remény a földre, mint levél, Ha őszi szél keverget ágakon, S a föld sarában ott pihent e lét, Temette őt a múlt idő s a por. Hiány a fény, hiány a szép mosoly, S a hangzenét a szív hiába várja, A csend az úr, de néha szél kopog, Magához int a néma suttogása: Fülembe súgja végtelen szavát, A régi csillag égi, szép dalát.