KÖLTÉSZETI KÉPEK

Távoli emlékek jönnek, tovamennek,
Múltnak homályából suttogva csevegnek.
Titkokat cipelnek, de maguk is titkok,
Titokba bezárva az emberi sorsok.

Gondolat hősei, az életet írták,
Annak búját, baját maguk is hordozták.
Sírtak vagy nevettek lángoló lélekkel,
Tomboltak, ha kellett, könnyező szemekkel.

Volt ki csak suttogta, én vagyok az élet,
Mámoros csodája benne újraéled.
Csendes dalolásuk sugárzott csak szépet,
Így festette mindig papírra a képet.

Volt, akinek szíve örök tűzben lángolt
Boldogság reménye a lelkében táncolt.
Tüzek lobbanása mindent felégetett,
Asszonyt, hazát, népet annyira szeretett.

Nem tudom kihagyni, kik feljártak égbe,
Csodáért felmentek felhők közelébe.
Életnek a titkát oly mélyen kutatták,
Poklot, mennyországot eközben bejárták.

Legkedvesebb nekem, kettőnek a neve,
A Himnusz és Szózat imáját szerezte.
Fel az égbe viszik, szívnek dobogását,
Imába foglalták hűség vallomását.

Vagyunk a jelenben, sercegnek még tollak,
A ma dalnokai énekelnek Honnak.
Szívnek dobogása, ember aggódása,
Vezeti a tollat a jobb vágyódása.

Szavakkal is lehet festeni a képet,
Örömről, bánatról énekelni verset.
Csodálni, ha kész van, mint a szép virágot.
Költészet ereje jobbítja világot.