Hold

Lassan hull az éj az ablakomra,
mint egy régi, néma vallomás,
a Hold fénye végigsiklik rajtam,
mint egy halk és törékeny érintés.
A szél ma este nem beszél hangosan,
csak a lelkemhez hajol közel,
és minden seb, mit őrzök csendben,
egy csillag alatt pihen el.

Mert fent az égen ég még valami,
ami bennem rég kialudt talán,
a Hold vigyáz rám minden éjjel,
mint anya az álmain át.
És ha szétesnék újra csendben,
a fény akkor is hazatalál,
mert aki túlélte a sötétséget…
abban örökké csillag jár.

Volt idő, hogy féltem élni,
féltem minden új reggelt,
de az ég rám terítette lassan
ezt a végtelen nyugalmat el.
Most már nem futok a csend elől sem,
nem fáj minden emlék úgy,
mert a lelkem megtanulta végre:
a legsötétebb ég is kigyúl.

Mert fent az égen ég még valami,
ami bennem rég kialudt talán,
a Hold vigyáz rám minden éjjel,
mint anya az álmain át.
És ha szétesnék újra csendben,
a fény akkor is hazatalál,
mert aki túlélte a sötétséget…
abban örökké csillag jár.

És mikor minden elnémul majd,
csak a hárfa sír odafent,
a Hold még egyszer rám mosolyog…
és bennem a csend marad.