Egy költő emlékére

Egy költő emlékére

Láttál e már az égen,
bús lelket felhő ölében?
Mikor csak úgy
magában zokog,
mint régen a vesztes harcosok.
Nem zengnek ódát
mesterdalnokok,
pedig a rongyos gúnya alatt,
egy tanári szív dobog,
és nem veszi észre,
hogy felé sikító vas robog.
A Balaton felett
egy magányos felhő,
szélkarjával rímeket farag,
mint könny az árvák szeméből,
úgy hullnak alá most a szavak,
és figyeli ahogy a gyilkos vonat,
püfögve mint vén pipás tovább halad.