Hőségben

Úgy érzem magam,
mint rák a forró vízben,
saját levembe főve
tüzes panelfalak között,
mert a nyár napfonalból
e koldus világnak
bűnért, áldásért,
meleg gúnyát kötött.

Pokol ez már, úgy hiszem,
a vér ereimbe, mint lávafolyam
hordja szét a sivatagi szelet,
hessegetve a gondolatot,
hogy egyszer még,
a sarki hideg arcán,
az ébredő hajnal hűs csókjától
még mosoly is lehet.

Most még az ördög rakja
forró katlanába a tüzet,
kátrány szagú szelek
kúsznak be a nyitott ablakon,
az ég tükörarcán
kisimultak a felhőráncok,
így a tikkadt világ most,
most könny nélkül zokog.