Úgy érzem magam, mint rák a forró vízben, saját levembe főve tüzes panelfalak között, mert a nyár napfonalból e koldus világnak bűnért, áldásért, meleg gúnyát kötött.
Pokol ez már, úgy hiszem, a vér ereimbe, mint lávafolyam hordja szét a sivatagi szelet, hessegetve a gondolatot, hogy egyszer még, a sarki hideg arcán, az ébredő hajnal hűs csókjától még mosoly is lehet.
Most még az ördög rakja forró katlanába a tüzet, kátrány szagú szelek kúsznak be a nyitott ablakon, az ég tükörarcán kisimultak a felhőráncok, így a tikkadt világ most, most könny nélkül zokog.