Hullámvasút

Csendben ülök, körülöttem éj,
az ablakon túl elpihen a szél.
Ezer gondolat jár még bennem,
de egyiket sem mondom el senkinek.

Régi arcok, régi délutánok,
elmosódott, kedves látomások.
Van, kit az idő elvitt messzire,
de a szívem nem engedte el soha.

Ez az élet csak egy hullámvasút,
hol fény ragyog, hol minden kihunyt.
Mosolygok, miközben belül fáj,
s a lelkem egy régi otthonra vár.

Nem kérek mást, csak őszinteséget,
egy kezet, mely nem enged el téged.
Néhány nyugodt napot, tiszta eget,
s valakit, aki mellett önmagam lehetek.

Még hallom néha a régi hangokat,
látom magam előtt a pillanatokat.
Bárcsak tudtam volna, hogy egyszer
minden közös perc emlékké lesz.

Nem mondtam el mindazt, amit kellett,
s azóta őrzöm a kimondatlan szavakat.
Ha visszatérhetnék még egyetlen napra,
nem kérnék semmit, csak maradnék ott veled.

Ez az élet csak egy hullámvasút,
hol fény ragyog, hol minden kihunyt.
Mosolygok, miközben belül fáj,
s a lelkem egy régi otthonra vár.

Nem kérek mást, csak őszinteséget,
egy kezet, mely nem enged el téged.
Néhány nyugodt napot, tiszta eget,
s valakit, aki mellett önmagam lehetek.

S ha egyszer elfárad a szívem,
ha minden emlék visszatér,
talán megértem majd végre,
hogy nem minden búcsú az én vétkem.

Nem kell örökké erősnek lennem,
nem kell minden könnyet elrejtenem.
Csak hadd legyen egyszer olyan nap,
mikor nem fáj az, hogy önmagam vagyok.


Ez az élet csak egy hullámvasút,
de talán egyszer másfelé visz az út.
Hol nem kell félnem, hogy elveszítek,
hol nem csak emlékeimben szerethetek.

Nem kérek mást, csak őszinteséget,
egy otthont, egy szívet, egy kis békességet.
S ha egyszer rám talál a reggel,
szeretnék ébredni könnyebb lélekkel.