Egy padon ülve a nyüzsgő várost nézem, az őszi Nap sugarát az arcomon érzem. Idegen arcok jönnek, majd pedig mennek, tudomást rólam csak kevesen vesznek. Jobbra egy templom, balra a sétány, egy ismerős arc épp felém sétál. Mögöttem a park, s pár műemlék, előttem egy épület, mely kórház volt rég. Délelőtt tíz óra, az idő szinte megállt, csak a város érzi az idő maró fogát. Semmi sem örök, a környezet változik, sok új dolog születik, míg pár régi távozik. Képzeletben én is egy másik helyen járok, de harminc perc múlva gyorsan továbbállok. Búcsút kell intenem e kedves, csodás térnek, de tudom, hogy nemsokára úgyis visszatérek.