A parkban ülve / Városi zene

Egy padon ülve a nyüzsgő várost nézem,
az őszi Nap sugarát az arcomon érzem.
Idegen arcok jönnek, majd pedig mennek,
tudomást rólam csak kevesen vesznek.
Jobbra egy templom, balra a sétány,
egy ismerős arc épp felém sétál.
Mögöttem a park, s pár műemlék,
előttem egy épület, mely kórház volt rég.
Délelőtt tíz óra, az idő szinte megállt,
csak a város érzi az idő maró fogát.
Semmi sem örök, a környezet változik,
sok új dolog születik, míg pár régi távozik.
Képzeletben én is egy másik helyen járok,
de harminc perc múlva gyorsan továbbállok.
Búcsút kell intenem e kedves, csodás térnek,
de tudom, hogy nemsokára úgyis visszatérek.