szalmafüvek, üvegek csillagok a mezőre szórva haloványulok most nélküled füstöket dalolva
aranyzengő, fölöttem alattam ezüstoikkely patak elálmodlak te végtelen fölhullok te magas
parányi vagyok, csontölő csontszilánkok pora egyszerűbben nevető, törpe szerető tejfoga
olyan csönddé válok, amit nem találhatsz se innen se túl csak némán a lombok áznak ahogyan mind kifakul
marni vágyom mégis, de nem látok tisztán, mégse féltem ami volt, ami lesz, ami most van amit elígértem
arcodra víz, hajdra száraz köd, hamis hajnal, huncut éjjel menj, amíg csak lépni lehet lábnyomod szerteszéjjel homokban, földön sárban maradva egy karnyújtásnyira egy sóhajra