Már csak három pecsét kellett volna A soros beadványom legvégén Egy kövér jogszabály súgta ezt nekem, Hogy jóhiszemű maradjak én.
A százegyesben kezdtem én a napot Csak a kávéfőző dolgozott Maga addig nem lesz az ügyfelem, Míg a százkettesben nem kap űrlapot.
Egy tábla lóg a százkettes ajtón: „Rögtön jövök” felirattal vár. Alig tudtam én kibetűzni, mert A pók régen behálózta már.
A százhármasban pulóvert próbáltak fel a nők. A száznégyesben házon kívül voltak délelőtt. A százötösben pedig öreg mami szundikált. Előtte egy halom, előtte egy halom, előtte egy halom akta állt.
Utána az emeletre mentem. Később, pedig lent a földszinten Körbe jártam már vagy két tucat szobát, Míg elsötétült minden előttem.
A kórházban épp, hogy felocsúdtam, A kezemhez egy nyomtatvány simult. Sok volt a beteg, és kevés az ágy, Csak az fekhet itt ki jogosult.
Ezt a csapást nem bírta ki a szívem, A hideg sír tárt karokkal várt. Már csak három pecsét kellett volna ahhoz, Hogy békében nyugodhassak már.
A jogutódom épp ezért a hivatalba jött. A százegyes szobába halkan beköszönt. A száznyolcasban érezte, hogy a sorsomra jut.