Dal a bürokráciáról

Már csak három pecsét kellett volna
A soros beadványom legvégén
Egy kövér jogszabály súgta ezt nekem,
Hogy jóhiszemű maradjak én.

A százegyesben kezdtem én a napot
Csak a kávéfőző dolgozott
Maga addig nem lesz az ügyfelem,
Míg a százkettesben nem kap űrlapot.

Egy tábla lóg a százkettes ajtón:
„Rögtön jövök” felirattal vár.
Alig tudtam én kibetűzni, mert
A pók régen behálózta már.

A százhármasban pulóvert próbáltak fel a nők.
A száznégyesben házon kívül voltak délelőtt.
A százötösben pedig öreg mami szundikált.
Előtte egy halom, előtte egy halom, előtte egy halom akta állt.

Utána az emeletre mentem.
Később, pedig lent a földszinten
Körbe jártam már vagy két tucat szobát,
Míg elsötétült minden előttem.

A kórházban épp, hogy felocsúdtam,
A kezemhez egy nyomtatvány simult.
Sok volt a beteg, és kevés az ágy,
Csak az fekhet itt ki jogosult.

Ezt a csapást nem bírta ki a szívem,
A hideg sír tárt karokkal várt.
Már csak három pecsét kellett volna ahhoz,
Hogy békében nyugodhassak már.

A jogutódom épp ezért a hivatalba jött.
A százegyes szobába halkan beköszönt.
A száznyolcasban érezte, hogy a sorsomra jut.

Nincs kiút! Vagy van kiút?