Zongorára hangolva

Néztem azt az öreget,
ki az aluljáróban
lassú léptekkel
csoszogott végig.
Úgy tűnt a kopott
nagykabát tágas
szárnyain repül
egészen az égig.

A fal mellet egy zongora,
előtte megállt,
fehér szakálla
takarta mosolyát,
az apró székre ült,
mintha elfáradt volna,
mintha ott akarná lerázni
a végtelen út porát.

Gúnyos, flegma pillantások
apró nyilai szálltak felé,
de ő nem nézett senkire,
egy másik világba ért
fehéren, feketén,
billentyűk varázsa
mint angyalszárny
font magányt köré.

Nézte a billentyűket,
hogy mi járt a fejében,
ki tudja, ahogy lassan
játszani kezdett ott,
az ismerős dallam
ahogy szétterült,
bekúszott az emberek fülén,
szebbé téve egy zord napot.