Néztem azt az öreget, ki az aluljáróban lassú léptekkel csoszogott végig. Úgy tűnt a kopott nagykabát tágas szárnyain repül egészen az égig.
A fal mellet egy zongora, előtte megállt, fehér szakálla takarta mosolyát, az apró székre ült, mintha elfáradt volna, mintha ott akarná lerázni a végtelen út porát.
Gúnyos, flegma pillantások apró nyilai szálltak felé, de ő nem nézett senkire, egy másik világba ért fehéren, feketén, billentyűk varázsa mint angyalszárny font magányt köré.
Nézte a billentyűket, hogy mi járt a fejében, ki tudja, ahogy lassan játszani kezdett ott, az ismerős dallam ahogy szétterült, bekúszott az emberek fülén, szebbé téve egy zord napot.