Text
Kinézek az ablakon,
minden olyan szürke,
házak ablakszeme mögött,
egy halvány lámpafénye.
Átlépve december
fagyos küszöbén,
a hajnal jeges lehelete,
ködfüggönyt húz körém.
Kellene már a hó,
sokkal szebb a fehér,
kristály pelyhek olvadnának,
gyermekek tenyerén.
Nézi, ahogy a fehér tájon,
függönyt sző a szél,
és a Nap arany fonala
mosolyt hímez belé.
De most szomorú vagy,
se hó, se fény, se semmi,
olyan, mintha készülnél
a világ sírjához menni.
Fémszínű koszorút vinnél,
hangos fegyverropogást,
anyák, özvegyek őszinte könnyeit,
árvák ártatlan sóhaját.
Milyen vagy te december?
Ismerlek e egyáltalán?
Vagy te is csak egy jel leszel,
egy cifra naptár lejárt oldalán.