Hiányzol

Nem mindig könnyű veled.
És tudom, hogy velem sem az.
Van, hogy idegesítjük egymást,
van, hogy túl sok a csend,
és van, hogy egyikünknek sincs kedve
sem beszélni, sem magyarázni, sem harcolni.
De valahogy mégis kibírjuk egymást.
Nem azért, mert mindig könnyű,
hanem mert fontosabbak vagyunk annál,
mint hogy egy rossz nap miatt elengedjük a másikat.
És amikor végre elcsendesedik minden körülöttünk…
nem marad üresség.
Ott marad a csendben valami más.
Valami, amit nem kell kimondani,
mert úgyis ott van.
Egy félmosoly, ami visszahoz.
Egy pillantás, ami mindent elmond.
Egy kimondatlan beszélgetés,
ami néha többet ér, mint ezer szó.
A figyelem.
A kötődés.
A szeretet, ami nem mindig hangos,
de mindig jelen van.
És igen… vannak nehéz napok.
Vannak viták, félreértések, fáradt pillanatok.
Olyan napok, amikor minden túl soknak tűnik,
és a legegyszerűbb lenne csak elfordulni.
De valami mindig visszahúz.
Nem erőből, nem kényszerből,
hanem abból, hogy számítunk egymásnak.
Mert lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek együtt.
Lehet, hogy néha eltávolodunk.
De mindig van egy út vissza.
És ez az, ami számít.
Mert eldöntöttük, hogy nem az számít,
hogy hány vihar jön,
hanem az, hogy együtt álljuk-e ki őket.
Jöhet vihar, jöhet hurrikán,
jöhetnek napok, amikor minden szétesni látszik…
de mi mégis ott maradunk egymás mellett.
És amikor a nap véget ér,
nem a harag marad meg,
hanem az, hogy még mindig itt vagyunk.
Együtt.
És valahol mélyen tudjuk:
bármi történjen is napközben,
mi képesek vagyunk ugyanazt az eget nézni este.
Tisztán.
Nyugodtan.
Egymás mellett.