Gábor bácsival dolgozok az irodában, kopaszok vagyunk és munka után haza

Hétfőtől péntekig, pontosan harmincig, Ebben a ketrecben mi vagyunk az istenek, látod? Monitor izzik, a szemem ködös, Tervdossziékat húzok, húzom, mint egy gép, öntudatlan, ösztönös. Gábor bácsi mellettem, kopasz, mint én, bólogat, Egy szó nem hangzik el, csak az egér nyikorog, kattogat. “Jóváhagyom” gomb, egy ujjnyi mozdulat, Ez a hatalom, ezzel irányítjuk a város alakzatát. De a hatalom látszat, csak egy láncszem a gépezetben, Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanabban a folyosóvégben.
És itt ülünk, mint két bábu, aki a várost mozgatja, De a valódi egyenlőtlenség az, hogy nekünk ez a határ, nekik meg a kilátás, az ég magassága. Ütjük a betűt, rángatjuk az egeret, ez a küldetés, Aztán lemegy a nap, és mindketten ugyanabba a kertbe érkezünk végső soron, pontosan egyenlő mértékben