Hegyekben fenn

Hegyen át rohanok, tüdőm szakad,
lábam ég, de nem állok meg,
mert mi vár lent? Ugyanaz a szürke,
ugyanaz a mosoly, ami belülről szúr.

Azt hiszem, a hegytető az egyetlen hely,
ahol nem kell színlelnem,
itt fent a szél legalább őszinte,
nem kérdezi, hogy mi a helyzet, csak fúj.

És fújja el a kérdéseket,
amikre sosem kaptam választ,
miért kell folyton bizonygatni,
miért kell a boldogságot megkeresni,
ha valahol belül már ott van,
csak eltemettük a félelem alá.

Láttam a várost fentről,
egy formátlan, pulzáló tömeg,
mindenki rohan valami után,
mintha a létezés egy verseny lenne,
de a célvonalat senki sem látja.

Én inkább itt maradok a hegyekben,
egyedül a széllel, a kövekkel, a csenddel,
talán itt, a magasságban,
megtalálom azt a hétköznapi tüzet,
ami elveszett belőlem a rohanásban.