Még nem csitulnak

Még nem csitul bennem

Ma még nem tudok felejteni,
túl mélyek a gyökerek,
nem tudok átlépni a küszöbön,
nem porlad bennem, mint őszi levelek.

Lázadni akar a lelkem,
levetve a múlt láncait,
csitítva bennem a viharokat,
csitítva a harag villámait.

Hogy válhat lassú vízzé
a vad, háborgó tenger,
hogy érhet csendes kikötőbe
a megtört lélek egyszer.

Örök hajótörött a sors,
hánykolódik éveken át,
már nincs ereje kapaszkodni,
csak némán sajnálja saját magát.

Hisz nem tudja, mikor lép lába
illatos, virágos rétre,
maga alkotta börtönéből
mikor juthat végre a fényre.

Nem tudja, mikor nyúl felé
gyengéden az angyali kéz,
mikor fújja a rozoga bárkát
partra egy áldott, ébredő szél.

Még nem enyhül a vihar,
a harag hullámai nem simulnak,
talán egyszer, mint az őszi szelek,
bennem végleg elcsitulnak.