A kis róka meséje

Egyszer a rőt szakállú róka,
mikor még kicsi volt, aprócska,
alig nagyobb, mint az öklöm,
ez egy mese, csak úgy közlöm,
elindult a mezőre vadászni,
milyen is a nyúl, meg akarta látni.

Ahogy ment, mendegélt
bátran, mert senkitől sem félt,
a fű alatt egy ürgét látott,
szegény pára bőrig ázott,
- te volnál a nagyon ügyes,
hosszú fülű tapsifüles?

- Dehogy vagyok, hát nem látod,
én vagyok, ki bőrig ázott,
mezőn járó, szegény ürge,
lyukba bújó, igen fürge,
kit kerget a hosszú lábú,
vízzel járó, nagy szakállú.

Zúg a nádas, madár rebben,
halak úsznak halkan, csendben,
odatart a kicsi róka,
mint az öklöm, oly aprócska,
arra száll egy tarka lepke,
várja színes virág kelyhe.

Hosszú nyelve nektárt kortyol,
ha jóllakik, vígan dalol,
szárnyára ül a napsugár,
a kis vörös kérdi már.
- Te volnál a nagyon ügyes,
hosszú fülű tapsifüles?

- Dehogy vagyok, hát nem látod,
nem is járok, égbe szállok,
széllel bizony táncra kelek,
engem kerget minden gyerek,
ha elkapnak, nekem végem,
tűre fűzve végzi létem.

Itt az este, kicsi róka,
mint az öklöm, oly aprócska,
fázva bújik anyja mellé,
mintha most is azt figyelné,
ki is lehet az az ügyes,
hosszú fülű tapsifüles.