Az én utam...

Volt egy ember, kicsi város szívében,
gyermekekért élt, szelíd fény ölében.
Nem volt család, se feleség, se gyermek,
de tanítványai szívében helyét el nyerte.

Tomor, a tanár, ki szívből adott,
mosolyt, tudást, fényt, hol árnyék fakadt.
Gyermekszemekben visszatükröződött,
hogy szeretni tanít - s ez volt az öröm.

Évek suhantak, haja lassan ősz lett,
mégis minden reggel új reményt szőtt meg.
Voltak, kik irigyelték csendes útját,
hibákat kerestek - de szívében volt az igazság.

Tomor, a tanár, ki szívből adott,
mosolyt, tudást, fényt, hol árnyék fakadt.
Gyermekszemekben visszatükröződött,
hogy szeretni tanít - s ez volt az öröm.

Tanítványok felnőttek, már messze járnak,
de emlékükben ott él egy régi tanár hangja.
Órák csendje, s nevetések zaja,
örök nyomot hagyott, bár Ő még nem tudja.

És ha néha elborítja a kétely,
vajon nyomot hagyott-e, vagy csupán a széllel vész el?
Szívében bízik: egyszer majd tudni fogják,
hogy a szeretet volt minden, mit hátrahagyott ránk.

Tomor, a tanár, ki szívből adott,
életét nyújtva tanítványaihoz.
S ha egyszer csendben végleg elmegy innen,
reméli, szívükben örökre élni fog talán, egy halvány emlékképben!