Gyebrovszki Ilona : Emlékezés napján

Sírdogáló asszony fekete fátyolban,
hervadó virágok, gyöngülő karjában.
Lelkének bús ünnep temetőkert csendje,
fénylő lángot hordoz, lidérc ne gyötörje.

Emlékezés napján gondolt útra kelni,
sötét éji réten, titkon vándorolni.
Örök álom mezőn, a mély homályon át,
áhítattal gyújt meg, egy magányos gyertyát.

Kitárt szívvel oson, elhozta melegét,
tengernyi bánattól szomorú életét.
Letérdel a sírhoz, rátekint gyengéden,
a fejfát öleli, reszketve, mint régen.

Szeretetét adja, könnyek közt hunyorog,
legördülő gyémánt, az arcán felragyog.
Léptének nincs zaja fáradtan szendereg,
illékony álomból, hirtelen feldereng.

Keserves érzelem mi fejébe ötlött,
az elhunytak lelke, végleg elköltözött.
Van, kinek szülője édes dajkája,
talán már gyermeke, vagy drága barátja.

Régi képet csókol, fájdalma nyomot hagy,
elindul az úton dermedten majd meg fagy.
Kóbor talányokat gyorsan hazavezet,
olvadó hópelyhet, kendőjén dédelget.

Elméje úgy hiszi, a lélek vándorol,
másutt tovább élve vidáman bandukol.
Ablak mögül legyint a hófödte világra,
vissza, visszatekint, élete útjára.

Legjobb társa éppen téli idők hava,
bársonyos párnákon suhan, repül tova.
Megvetett ágyában nincs gond, sem rohanás,
bánatot kísérő, végtelen szorongás.

Libbenő lelkében imával megnyugszik,
pislogó gyertyaláng, csonkig ringatózik.
Mikor a sötétben minden szép fehér,
változik az ember, s a csend mit sem ér.

A jóságos szavak hiányoznak néki,
mélységes gyászában folyton magát kérdi.:
Hol a legszebb zene? Szíve dobbanása?
Merre van a párja? Mi maradt utána?

Csillagtalan éjen csillog ezer viasz,
megfakult fényképe, minden sovány vigasz.
Vénülő kezét hiába is nyújtja,
csak az emlék az, mi életben tartja.