Életút-pálya

Ültem sokáig a „Majd” peronján,
sorszámmal kezemben, türelem jogán.
Majd jössz, majd szólsz, majd egyszer talán,
majd lesz egy közös vasárnap délután.

Meguntam végül a várótermet,
odakint közben az élet nevetett.
Nem csaptam ajtót, csak kiléptem én,
és furcsa módon odakint volt fény.

Építettem utat, töltöttem tankot,
néha a szívem még forgalmat is irányított.
Míg rá nem jöttem egy kávé felett:
kettőnk útját nem építhetem helyetted.

Nem kell rohannod. Menj nyolcvannal.
Én sem versenyzem többé százhússzal.
Csak néha álljunk meg, és kérdezzük meg:
Egy irányba halad velem a szíved?

Ha igen, rajzoljunk házat ketten,
legyen benne hely neked és nekem.
Ablak a világra, ajtó a békére,
és egy fal nélküli szoba középre.

Ott beléd eshetek, mégsem veszek el,
nem tartasz fogva, csak megtartasz, ha kell.
Elmehetek messze, szabadon, bárhova,
s nem félek attól, hogy nem találok haza.

Nem kérek kész házat. Nem adok kulcsot.
Nem akarok többé megfejteni múltat.
Csak ülj ide mellém. Ceruza, papír.
Rajzold meg te is, mire vágyik a szív.

Ha közös a tervünk, építsük tovább.
Ha másfelé visz, köszönöm az utazást.
Mert szeretlek azért, ami volt és van,
de már szeretem azt is, aki lettem általad.

Nem kell rohannod. Menj nyolcvannal.
Én sem versenyzem többé magammal.
Csak néha álljunk meg, és öleljük át:
Mit a szívünk ad, egymás csodáját.

Aki hazatalált önmagában, már nem fél attól, ki költözik mellé.