Lehullott láncok

Nem hajtok térdet előtted,
A könnyeim rég kifogytak már.
A szívem helyén kő kemény fal,
Nem töröm szét többé magam rád.

Egy démonnak hívtál,
Szerelmeddel megbeklyoztál…
De nézd, a láncok már lehulltak,
És a nevem többé nem téped szét.

Azt hitted, nélküled omlok össze?
Hogy te vagy bennem az egyetlen tűz?
Pedig csak hamvadó, gyenge szikra voltál,
Amit az első szél is elfúj.

A szerelem nem volt nálad több,
Csak uralkodás, megjátszott jóság,
Én pedig túl sokáig hittem el
Hogy megérdemlem ezt a valóságot.

De most újra lélegzem.
Végre magamnak létezem.
Nem könyörgöm, nem várok.
Visszavettem, ami az enyém volt:
A szívem. A nevem. A hatalmam.

Most te nézed, ahogy emelkedem,
Te maradtál lent, ott, ahol nincs fény.
Én már nem kérdezem, miért történt így –
Most te kérdezed majd,
Hogy engedhetted, hogy elengedjelek én.