Legénybűcsű

Már az úton nevettünk, hét barát a buszban,
Sanyi volt a sofőrünk, ő tartott minket sakkban
Pityu a felhők fölött jött egy gépen halkan,
Attila is gurult már külön, de ugyanoda,
Várt ránk Szentdomokos, a legénybúcsú hona.

Levi volt a mester, az egész terv agya,
Ő rakta össze, hogy röhögjünk napestig, nem hagyott aludni hajnalig.
Bazsi meg csak kattintott – minden pillanatban ott volt,
Balázs és Marci nevetve dobták fel a sort.
És végül Atti, kiért az egész szólt –
A vőlegény, ki búcsúzott, de örömben úszott a hold.




Másnaposan felmásztunk a nyereg csúcsra,
Csak bambán bámultunk a csíksomlyói fákra,
Ebéd után szekér jött, fenyves illat kísért,
Székely bácsi nótázott, a szívem még ma is ért.
Badika meg csak nevetett, s a ló hátára állt,
Fiatal volt, bátor, és a csillagokra várt.

Ez az éj, ez az út, örökké bennünk marad,
Szalonna füstje, nevetés, egy koccintás alatt,
Szentdomokos messze van, de mindig hazahív,
Ez az éj a barátokról, s a szív most visszanéz.

Este kérdés szólt: „Ki ismer jobban engem?”
Nevettünk, mint gyerekek, míg csillagok remegtek,
Egy korsó, egy történet, egy életre emlék,
A legénybúcsú véget ért, de örökre bennünk ég.

Refrén
Ez az éj, ez az út, örökké bennünk marad,
Szalonna füstje, nevetés, egy koccintás alatt,
Szentdomokos messze van, de mindig hazahív,
Ez az éj a barátokról, s a szív most visszanéz.


Ha egyszer újra arra járok,
Emlék lesz minden fenyőágon.
S nem marad más, csak egy dallam,
Ami velünk jön halkan…