Nefelejcs-ballada

Ez a hely itt nem a Házsongárdi,
és nem is Solymár,
a távolból csak a szürke Bakony néz rám.
A kerítésen túl egy másik világba érek,
ahol eltompult ésszel teszek-veszek,
a vázába virágot cserélek.

Ha tennivalóm már nem lelem, és csendben
merengek a régi dolgok felett,
akkor elönt a hívatlan érzés, a tehetetlen indulat,
az emésztő, lila kín,
ilyenkor lelkem csak befelé sír.

A tekintet réveteg, a múltban keres, tapogat,
a föld alatt a pici bogarak
rendezgetik már az emlék nyomokat.
Félreértés, fájdalom, öröm, három élet titka
tükröződik a csillogó sírkövön.

Hogy milyen volt régen? Arról gyakran álmodom.
Kőbe zárt fájdalom ólomsúlya nyom a vállamon.
Egy történetnek itt vége van. Ez a szomorú tény.
Az ember mégis titokban, halványan remél.

Ha feltámadnának vagy a túlvilágon
lenne folytatás?
Talán akkor és ott lenne
egy másik verzió, egy jobb felvonás?

Megnyugvás-e idejönni vagy elmenni?
Ez mindenkinek más.
Sokaknak itt, ezen a helyen a halál volt
a végső megváltás.

Ezt el kell fogadni, ami nagyon nehéz.
Jeges hidegben megfagy, elenged a merev kéz.
Ám örökké élnek ők nekünk szerető hitünkben,
meleget lelnek mindörökké
belül, a szívünkben.