Próbálom magam többre tartani, többnek látni mint egy rozzant szekér, minek oldalán már kipotyog a sok emlék, színét veszti körötte a táj, már minden fehér.
Fehér, mint a szűz lap, mire írnom kellene, nagybetűkkel, hogy más is lássa, megtudják mennyi harc van mögöttem, hogy mennyi vihara volt, mennyi véres állomása.
Mennyi ráncot vésett arcomra a bánat, s a kacagó tükör is torz képet tár elém, az éjszaka is hosszasan bámul csillag szemével, míg az ásító szürke hajnal megindul felém.