Az éj magányában

Próbálom magam többre tartani,
többnek látni mint egy rozzant szekér,
minek oldalán már kipotyog a sok emlék,
színét veszti körötte a táj, már minden fehér.

Fehér, mint a szűz lap, mire írnom kellene,
nagybetűkkel, hogy más is lássa,
megtudják mennyi harc van mögöttem,
hogy mennyi vihara volt, mennyi véres állomása.

Mennyi ráncot vésett arcomra a bánat,
s a kacagó tükör is torz képet tár elém,
az éjszaka is hosszasan bámul csillag szemével,
míg az ásító szürke hajnal megindul felém.