Pernye dala

Nem vagyok lángja régi dalnak,
csak pernye egy kihűlt hazán,
hol a gyávák nőnek, mint a gazok,
vakhit borul az éji utcákra és rám.

Örökül kaptam: bús zendülést,
És egy tépett zászló árnyait,
s a jajt, mej bennünk zúgva ébred,
de szánkig sosem jut: avitt.

Vér csordult már e föld szívéből,
s ítélt a nép is — néha tán,
de most is gyávák ostorával tépik,
marcangolják az igazak nyakát.

Lehetne másképp — súgja bennünk
egy fuldokló, halk akarat,
de kincseink lánca nem enged,
a halálunknál hamarabb.

Ó, gyönge semmi, mit őrzünk még,
mint koldus rongyát, téli éj,
Lám, kacagva szórják ránk a szókat
s hisszük, ez mind igaz beszéd.

Reggel vágy riasztja szemünk,
s a nyelv hegyén üvöltés feszül:
„Elég! Ennyi, meneküjj!” —
Ám, ha falaink közt így teszünk,
odakint még, más jegyzi végzetünk.

Mert jobban vonz bilincsünk,
mint minden ősi, szabad remény:
önként hajtjuk tagló alá fejünk,
tragédiánk ez, mejet kéjesen élvezünk...

Pernye dala ez, mit messze visz a szél,
Hogy többé nem jövök, majd ez az ének lesz ami rólam mesél,

Pernye dala ez mit messze elvisz a szél, hogyha többé nem jövök csak dúdold magadban : ezt a zenét!