A szerelem színe

Gyermekéveim levendulakékek.
Ma hófehér virágok közt élek,
és verseim szállnak a légben:
oly távol s mégis – szinte itt, közel;
mintha pirkadna, ám az alkony jön el,
s a búcsú, e fájdalmas, múló pillanat:
egy érintés, nem több, a csók az elmarad.

Mióta létezik a szerelem?
Ez az édes könnyekkel hullámzó mámor.
Mióta él a szerelem?
S a színe? Ki tudná – igazából?
Melyik a szerelem színe, mikor
szív a szívvel összeér?
S a végtelen, örökkévaló titok,
mi e bűvös szóba belefér?

Holdfény színe? Virágé, levélé, tiszta hóé?
Új kikeleté, tán a nemrég-múlté?
Csendé, mely mégis zeng, zuhog, zizeg?
A szerelem színe – kincsem, Te vagy.
Remélem, nékem elhiszed.

Gyermekéveim: levendulamező
fölött vad sárkányfiak. Már messze szállnak.
Nagy, vörös üveggolyó a Nap: a hajnal jő,
éji búcsú, fájdalmas, múló illanat.
Érintésemre szívdobbanás-válasz,
ám vágyott csókod ismét elmarad.