Depi

Az igazság az, hogy néha teljesen egyedül maradsz.
Nem azért, mert rossz ember vagy.
Nem azért, mert senki sem szeret.
Hanem mert vannak helyzetek, ahová senki más nem képes utánad menni.

Nem várhatsz mindig másokra.
Nem fog mindenki rohanni, hogy megmentsen.
Lesz, hogy senki nem jön.
Nem azért, mert nem törődnek veled,
hanem mert mindenki a saját terheit cipeli,
és sokan a saját sötétjüket sem látják át.

Néha senki sem nyúl utánad.
Senki sem kérdezi meg, hogy bírod.
Senki sem veszi észre, hogy belül széthullottál.

És ilyenkor rá kell jönnöd valamire:
nem fog mindenki megmenteni.
Nem is tudnának.
Nem is az ő feladatuk.

A gyógyulásodért te felelsz.
Lehet igazságtalan, lehet kibírhatatlanul nehéz,
de attól még igaz.

Mások adhatnak néhány jó szót,
egy rövid ölelést,
egy csendes percecskét,
de a saját poklodat neked kell bejárnod.
Más nem fogja végigküzdeni helyetted.
Más nem fogja visszaadni azt, amit elvettek tőled.
Más nem fogja összerakni azt, amit benned eltörtek.

És ez fájni fog.
Kegyetlenül.

A gyógyulás legtöbbször nem szép és nem inspiráló.
Inkább olyan, mint véres kézzel kaparni a falat,
hogy legalább egy milliméterrel kijjebb juss, mint tegnap.
Aztán megcsinálod újra.
És újra.

Nem azért, mert erős vagy.
Hanem mert nincs más választásod.

Néha magadnak kell kimászni a gödörből,
akkor is, ha közben utálod a világot,
az embereket,
és néha még saját magadat is.

A világ nem fog lelassulni, mert te padlón vagy.
Az idő nem áll meg.
Az élet nem fog alkalmazkodni hozzád.

De ha egy olyan napon állsz fel,
amikor senki sem volt melletted,
akkor megtanulsz valamit:

nem vagy gyenge.
Túlélő vagy.

És a túlélők egy nap már nem könyörögnek segítségért.
Megtanulnak tovább menni akkor is,
amikor belül szét vannak esve.

Ez a valóság.
Kemény.
Kegyetlen.
De mégis: ebből lesz az erőd.