Padon ül a szegénység

Padon ül a szegénység

Szemébe néztem, mikor sírt,
de ő nem nézett rám,
szégyellte azt a sós lét,
mi az arcát mosta csupán.

Majd eltakarta ráncos kezével,
és ránehezedett a könyörtelen világ,
hajlott hátán bukdácsolt a fény,
színtelen ajka rebegett egy imát.

Ott ült a padon, magában,
mellette horpadt szatyra,
benne két zsemle, szomorú kép,
hisz a belevalóra már nem futotta.

Néha felnézet az égre,
fentről várva a csodát,
de az nem jön, mégse vádol,
megszokta már, és megbocsát.

Lassan feláll, lépte csosszan,
elhagyja a teret, imbolygó lépte,
lámpátlan sötét úton halad,
majd elnyeli egy kapualj mélye.

De ott marad nyoma a padon,
a magány keserű illatának,
a kicsordult árva könnynek,
egy lélek örök sóhajának.