Csak a csend ért meg

Szavaim elhagynak, mire hozzád érnek,
mint viharban elszállt könnyű falevél.
Amit kimondok, nem az, amit érzek —
s amit érzek, nem fér bele semmi beszédbe még.

Azt mondom: „menj el”, s belül ordít bennem
egy hangtalan könyörgés: „maradj itt, kérlek!”
De a szó, mint hűtlen követ, más utat választ,
s megcsal engem, mielőtt hozzád érne.

Nevetve mondom: „nem kellesz nekem”,
mikor nélküled nincsen se nap, se éjjel.
Szándékom tiszta — a mondatom zavaros,
és szívem minden verése ellenkezőjét zengi csendben.

Nem tudom, miért fordul minden vissza —
mintha magától félne a vallomás.
Talán túl mély, talán túl tiszta,
s elfedrül tőle minden más.

Ezért csak nézlek, és hallgatok mélyen,
bízva abban, hogy egyszer megérted:
a szavak mögött, a halkan remegő térben
ott vagy Te — s bennem a végleges érzelem érted.