Meggyesi Éva: Én hittem azt

Én hittem azt
Én hittem azt gyermeki ésszel,
hogy az élet egy nagy- nagy álmodás,
hol minden szép, s felnőtté válva
csupa boldogság vár reám.
Hogy gyönyörű kék a tenger,
s nem is háborog soha,
nem vet fel pusztító hévvel
tarajos hullámokat.
Én hittem azt, hogy nekem is nyílik
ezen a földön még virág,
s gyermekeimnek meg tudok adni,
millió tündöklő csodát.
Én hittem azt, hogy ezen a földön
nincs annyi gonosz ember,
s szeretjük egymást míg élünk,
végtelen türelemmel.
Én hittem azt, hogy nem számit,
szegény vagy gazdag az ember,
az kap csak babér koszorút,
ki tudással győz, s talpig ember.
Én hittem azt, hogy a tél idő
tartogat valami szépet,
s úgy megyünk el, hogy nem viszünk mást, csak a szép emléket.
Én hittem. De ma már nem hiszem.
És most a télbe érve,
elhervadt minden rózsaszál,
s gyertyám is csonkig égett.
Már csak gyermekek, unokák,
kiknek a mosolya éltet,
nem csábít semmi, s nem vágyom
másra, csak ölelésre.
Parányi kis kezek között gyönyörű ez az élet, akkor is, ha már fejemre
dér fátylat szőtt az élet.