Kocsmai verekedés

Könnyű galoppban haladt
a marcona lovag.
Tekintetével s nem köpetével
sercintett végig a fejen,
karóba húzott főn,
égbe tekintőn.
Szánta a lelket,
hogy ily ítéletet
rótt rá istene.
De nem fohászott érte,
nem ereszkedett térdre,
hogy útja végén nyugalom érje.
Csak haladt tovább,
itt meg nem áll,
fenyegtés neki nem árt,
imát se mondva továbbáll.
S bár alig bírja a pára,
szegény paripája,
azért a fény árnya
még lóhátom kapta hátba.
A helyet ahol megszáll
belepte a sötét.
Csak egy fény-parány
vonzotta a lovag szemét,
mi kikacsintott
az ólom ablakon,
amin át csűrzene szól,
amolyan tavasz avató mulató.
Belép a nagyterembe,
szeme bűnöst keres:
Se csapost, se szolgálót!
Csak a latort ki a királlyal dacol!
Hangja orkánként száll,
olyan mint az ágyú,
fékevesztett hangrobbanás.
Erre villanás játszik, fekete hajú,
Egy ifjú felpattan a sarokban,
s nyomában még jónéhány:
Mi vagyunk akik sározzuk,
agyagistened!
Ki földből vétetett,
parancsát nem fogadjuk!
S hangos-csahos kutyáját,
páncélozos kompániáját,
ha tudjuk, eltesszük láb alól,
legyen bármennyire alávaló.
Düh sercen,
felizzanak a fémpikkelyek,
dörgőn szól a király kegyeltje,
Ellenfeleletként a hűs a tenorra,
mi az ajtón csak kopogtat,
nem zúzza darabokra,
mint az iszonyat,
mely a vértes torkán felszakadt:
Karóba húzott fő fogadott,
ide tartó utamon,
látom, hogy az irgalom,
nem a sajátod!
Pusztulj hát te féreg,
kardomat szennyezze véred!
A nemes penge éle,
majd megtisztítja járvány hited.
Pengesikoly reccsen a zenetérbe,
tágra nyílt szemek rebegtek
imát az éghez.
Négyen vártak készen arra,
hogy a páncélra ugorjanak,
de míg ketten vívtak,
csak övék volt a pillanat.
Acél harapott acélba.
Tusáztak,
és nem egyszer vágtak fába,
a fogadó tartó oszlopába.
Lovagi kard,
félrevágva tört ketté asztalt,
hasas szablya,
vállon lecsúszva, csapott a pultra
azt menten kettéhasítva.
Erőszak szikrái csaptak világot,
ahogy a kétség kapaszkodott
felfelé a szívük erején.
Egyre őrültebb táncot jártak,
haláltáncot, az utolsó vér,
első láttára.
A kékacél dúdolta dalát,
mígnem eljött az utolsó csapás.
Kettétört fényár szelte szét
a dühöngők félelmét.
Kétséget csempészett,
lopva szúrt mérget,
a harag mellé,
ami uralta a kettő lelkét.
Új harc kezdődött,
a harag és remény között.
A valóság elzuhant a feledésbe,
csak az érzések léteztek,
a feneketlen űr mélyén,
őrület legszélén.
Kard ki kard! Szólt a harag,
s levegőbe vágott irdatlant,
csak úgy döngött a bosszú pallosa,
irgalom gyilkosa.
Sikító léket vágott,
levegő-égen a métely,
haragbosszú pallos,
volt az, ami félbetépte.
Nyomot hagyott,
ordító heget,
félelmetes hangot
hallatott a remény vérten.
Csattanva égetett valóságot,
álmodozó remény testén,
s a harcosok,
örömmel zúgatták a pengét,
folyatva egymás vérét
dühítették az ég Istenét.
Terjedt a méreg a testekben,
remény ható, igaz vallató.
Ájultként terült el,
a lélekhajó,
a feledés partján.
Hisz ha nincs kapitány,
ki vezesse a bárkát,
csak a tenger mossa csupaszra,
a szellemük roncsát.
Egyszerre buktak el aznap,
an