Letiporva sújtott le az örvénylő fájdalom Nem volt irgalom, sajnálat, sem vigasz Mikor a hazugság szép lassan rád oson Végül rájössz, milyen gúnyos és pimasz Ez még szép szó erre, inkább aljas és galád Nem volt neki elég, hogy tette fáj, lélekölő Nála csak önmaga a szent, nem is a család Tökéletesre csiszolta mégis az intrikát szövő Alá ásva hőstettet, bármilyen égi jóságot Ebből is nevetve csinált erényt, végzetet Széttört belül minden, mit Isten megáldott, és a kívülről nem látszó páncélos vértezet Könnyelműen vesztve lelket, mosolyog ezen Jószerivel fel sem fogva, mit tett élete során Remélem rájön egyszer, s úgymond hirtelen Mindenre rádöbben majd az utolsó vacsorán