Már tél van bennem is, és olyan a szívem, mint egy elhagyatott vasútállomás, ahol soha nem áll meg már a vonat, és a peronján is csak egyedül állok, kabátom zsebében a csak az oda út jegyével..
Már tél van, és a város egy szürke betonrengeteg, ahol mindenki rejti arcát, hogy ne lássuk a fájdalmat. Mindenki rohan valahová, mintha valami elől menekülne, de csak önmagunk elől szökünk.
Már tél van, és a tükörképem egy idegen, aki néha elmosolyodik, de a szeme üres. Kérdezem magam, ki vagyok én valójában? Egy árnyék a falon, vagy egy elfeledett álom.