Mikor elméd érzéke éji ködbe vész, féltőn végy magadhoz, hogy hadd legyek merész. Ejts rabul, csak ne kínozz, nem bírnám ki újra, szeress engem úgy, hogy a világ is megtudja. Könnyezve ott állnék újra tested előtt, fájdalom cseppjei így adnának erőt. Ez nem gyengeség, hanem belső szépség jele, a lélek mélységének ősi története. Melynek te is részese voltál, mint játék, újra megszületve megint csak rád várnék. Tudva, tényleg szerelmed leszek újra itt a földön, mindenem tiéd lesz, és életed kitöltöm.