Andrea

1. vers

Még alszik a város, szürke a reggel,
ő már a teraszon áll.
A telefonján egy betű világít,
nem írta ki a nevét, hisz mások is látnák, ki vár.

Mosolyog a lépcsőházban,
köszön, mint bárki más.
Senki nem sejti, hogy a zsebében
egy egész világ lapul, és az nem a másoké, csak az övé.

Refrén

Ő A LÁNY, akit nem ismertek,
pedig itt megy köztetek.
Két világ közt él: az egyikben néma,
a másikban Lóri a téma.

Ő A LÁNY, aki nem mondhatja,
kié a szíve, kié a keze.
Nem vallhat színt, de lehet büszke,
és a szeretet attól még övé.

2. vers

Vasárnap ebéd, kérdezik tőle:
“Na, és mikor lesz valaki?”
Ő a levesbe néz, és csak mosolyog,
mert tudja, hogy van, csak nem lehet kimondani.

Az asztal alatt egy ujj keresi az ujját,
egy pillanat, és már el is ment.
Nincs közös fotó, nincs közös ünnep,
csak ez a néhány óra, ami mégis mindent jelent.

Refrén

Ő A LÁNY, akit nem ismertek,
pedig itt megy köztetek.
Két világ közt él: az egyikben néma,
a másikban Lóri a téma.

Ő A LÁNY, aki nem mondhatja,
kié a szíve, kié a keze.
Nem vallhat színt, nem lehet büszke,
de a szeretet attól még övé.

Hídrész

Azt mondják, ami nincs kimondva, az nincs is.
De ők tudják, hogy ez nem igaz.
Mert ami két ember között él,
azt nem teszi kisebbé, ha a világ nem látja az arcát.

Egyszer talán kinyílik az ajtó,
egyszer talán nem kell suttogni.
Addig is az éjszaka az övék,
és ez a titok nem szégyen, csak fáj, mert túl nagy.

Utolsó refrén (halkabban, majd emelkedve)

Ő A LÁNY, akit most megismertek,
ahogy a dal végigér.
Nem kell a nevét tudnotok,
elég, ha tudjátok, hogy ő is szeret, és ő is él.

Ő Andrea. Ő A LÁNY.
És Lóri az, akit hazavár.
Bármit is mondanak majd mások,
a szeretet él és nem gátol.