Lent a fellegekben

Törött üveg volt a tegnap, sebzett, sajgó seb a szívben,
De a sebek lassan gyógyulnak a sós, tengeri szélben.
Tétován határozott léptekkel indult el a cicalány, egyedül és félve,
De a macskafiú ott volt mögötte, vigyázva minden lépte épségére.
Ha kellett, hátralépett, hagyta, hogy a csendben egyedül legyen,
Ám jelen volt mindig, a sötét árnyékok felett.
Lassú napok, zöldellő dombok, nem rohan most a világ,
Aranyat szórt a horizontra a naplemente, s a délután.

(REFRÉN)
Mert a tenger elmossa a régi könnyeket,
A napfényben a jég is mind felengedett.
Nézd, a zöld dombok felett szabad az ég,
Nem kell sietni sehova, hisz messze van még a vég.


Egy hét az élet, egy hét a csoda, sokat nevettetek a parton,
Mély szavak szálltak a szélben, ott fent az égig érő kanyonban.
Aztán jött a hegy, a csúcs, hol megállt az idő egy percre,
A felhők olyan alacsonyan szálltak, mintha a mennyország ölelte volna a földet be.
Egymás mellett, szavak nélkül sétáltatok a ködben, a magasságban,
Kicsordult a könnyed a szépségtől, s ő ott állt melletted a fázós magányban.
Nem szólt semmit, csak őrizte a csendet, mit a lelked követelt,
Egy bátorító, néma jelenlét, ami mindent felemelt.


Mert a tenger elmossa a régi könnyeket,
A napfényben a jég is mind felengedett.
Nézd, a zöld dombok felett szabad az ég,
Nem kell sietni sehova, hisz messze van még a vég.

A felhők felett sétáltál, s a múlt végleg elmaradt,
Megszűnt a fájdalom a nehéz, szürke ég alatt!
A könnycsepp lefolyt, de már nem a bánat hozta el...
...hanem a bizonyosság, hogy lesz, ki átölel.

[melodic and emotional guitar solo]

Az utolsó éjjel, a lámpák fénye már halvány,
Két óra a kanapén, a sötétség puha pamacsán.
Egymás mellett fekve, a szavak is elfogytak rég,
Lassan simulva - ölelve... dorombolt az ég.

[Soft piano outro, fading out]

Örök lehet a nyár, továbbáll a fagy,
Az ő mancsai közt végre otthon vagy.