Amit a szív nem ad fel

Volt, hogy rám szakadt az ég,
nem látta már a messzeség.
Mégis bennem élt a fény,
hogy egyszer más lesz majd a tél.
Ezer kérdés, száz csata,
mégis mentem napról napra.
Ha az út göröngyös volt,
a remény vitt át a bajon.

Nem hajoltam meg a szélnek,
nem adtam át a reménynek.
A szívem mindig azt súgta halkan:
„Egyszer célba érsz majd biztosan.”

Mert minden könny egy cseppnyi tenger,
minden ember egy újabb seb.
Minden álom bennem él,
akkor is, ha néha fél.
Lépésről lépésre megyek tovább,
nem törheti meg senki már.
Mert aki egyszer hinni tud,
annak a holnap új utat nyújt.

Volt, hogy fájt az elengedés,
hosszú volt minden ébredés.
De a hajnal rám talált,
és új reményt írt tovább.
Nem vagyok más, csak egy szív,
amit valami mindig hív.
Ha elfáradok néha még,
felállok újra... ennyi elég.

Nem a győzelem tesz naggyá,
hanem hogy újra felállsz akár százszor.
Aki önmagáért harcol csendben,
az már félig célba érhet.

Mert minden könny egy cseppnyi tenger,
minden ember egy újabb seb.
A történetem én vagyok,
nem adják mások a napot.
Lépésről lépésre megyek tovább,
mögöttem marad minden árny.
És ha egyszer véget ér az út,
a szívem tudja: megérte úgy.